Névadónkról

Gyermekévek, ifjúkor

aranykepNagyszalontán született 1817. március 2-án. Apja, Arany György és anyja, Megyeri Sára idősödő emberek voltak már, mikor fiuk megszületett. Tíz gyermekük közül nyolcat elvesztettek, csak a legidősebb Sára és a legfiatalabb János maradt életben.

A szülők féltő gonddal vették körül a fiút, aki három-négy éves korában tanult meg olvasni, hamuba írt betűk segítségével. „Mire iskolába adtak, hova mód nélkül vágytam, […] már nemcsak tökéletesen olvastam, de némi olvasottsággal is bírtam, természetesen oly könyvekben, melyek kezem ügyébe estek. […] A tanító, megpróbálván, rögtön, amint felvettek, elsőnek tett osztályomban s e helyet folyvást megtartottam. A többi tanítók és növendékek a nagyobb osztályokból, sőt külső emberek is, csodámra jártak, s én nem egy krajcárt kaptam egy vagy más produkcióm jutalmául.”

Tizennégy éves korában Arany segédtanítói állást vállalt, hogy hajlott korú szüleit megkímélje a taníttatás költségétől. Két év után a debreceni kollégiumba ment, de már az első félév lesújtó volt számára mind anyagiakban, mind tanulmányi eredményekben. Kisújszállásra menekült segédtanítónak, ahol Török Pál rektor mellett helyreállt lelki egyensúlya. Török Pál, a későbbi pesti református püspök gazdag könyvtárában megismerkedett a klasszikusokkal és az akkori modern irodalommal.

Tizennyolc éves volt, amikor visszatért Debrecenbe. Hamarosan az első diákok között volt. Belevágott a francia nyelv tanulásába, a latin klasszikusok mellett a német költészetet olvasta. Jól gitározott. Kitűnő hangjával feltűnt a kollégium énekkarában. Képességei irányával nem volt tisztában: hol festőnek, hol szobrásznak, hol muzsikusnak készült.

A tizenkilenc éves, félénk és tartózkodó fiatalember – mindenki meglepetésére – felcsapott vándorszínésznek. Csalódása azonban gyorsan bekövetkezett. Komoly szerepeket nem kapott, rosszul érezte magát a korhely cimborák között. Két hónapig tartott a kaland, amelynek azonnal véget vetett a sorsdöntő álom: anyját halva látta: A „tékozló fiú” Máramarosszigetről – hétnapi gyaloglás után – megszégyenülve, lelkiismeret-furdalás közepette hazatért Szalontára. Álma szomorú valósággá vált: édesanyja haldoklott, édesapja megvakult.

„A város és az egyház elöljárói részvéttel tekintek sorsomat; még azon ősszel megválasztanak ún. korrektornak (tanító a rektor után, de több fizetéssel s több önállósággal, mint a többi altanítók). […] Egy darabig atyámmal laktam, majd őt néném magához vévén, az iskola épületébe költöztem én is. E hivatal, melyben a magyar s latin grammatikai osztályokat tanítám, 1839 tavaszáig tartott, akkor egy évig írnok, azután rendes aljegyző lettem. […] 1840 novemberében, 23 éves koromban, megházasodtam, szívem régi választását követvén.”

Választottja egy helybeli árva lány, Ercsey Julianna volt. 1841-ben megszületett az első gyermek, Juliska, majd 1844-ben a második: László.

Első irodalmi sikerek

Szilágyi István, barátja, egykori debreceni diáktársa ösztönzésére Arany görög klasszikusokat kezd fordítani, és megtanul angolul.

alktomany1846-ban a Kisfaludy Társaság pályázatot írt ki. Arany álnéven beküldte Az elveszett alkotmány című szatirikus eposzát. Elnyerte az első díjat, de egyik bírálója, Vörösmarty Mihály elmarasztaló véleménye mélyen érintette: „nyelv, verselés olyan, mintha irodalmunk vaskorát elnök”.

A Kisfaludy Társaság, amikor Az elveszett alkotmányi kitüntette, új pályázatot hirdetett népies elbeszélő költeményre. „Készíttessék költői beszély, melynek hőse valamely a nép ajkain élő történeti személy, pl. Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz stb. Forma és szellem népies legyen.”

toldi3Toldi históriáját a szalontai néphagyomány is ismerte, Arany pedig olvasta llosvainak Toldiról szóló történeteit. így szinte egy lélegzetre megírta mind a tizenkét éneket.
1848 elején a Kisfaludy Társaság tagjává választja, később pedig annak igazgatója lesz.
1848-49-ben a szabadságharc hűséges közkatonája: nemzetőr. A szabadságharc bukása után állását veszti, mivel azonban nem volt jelentősebb politikai szerepe, ez nem jár további következménnyel. Egy ideig járási írnok lesz.

1851 őszén a nagykőrösi egyháztanács meghívta Aranyt a gimnázium magyar irodalmi tanszékére. Családostul átköltözött Nagykőrösre, s kilenc éven át tanított a magyar mellett latint és görögöt. Tanítványai nagyon szerették. Egyik közülük így írta le Arany szemének varázsát: „Sohasem láttam felnőtt embernél oly végtelenül jóságos s oly nagy gyöngédséget kifejező szemeket, melyeket rendszerint valami fátyolféle takart, mint érett gyümölcsöt a hamva, s csak ha valami kedves, tréfás dolgot mondott csendesen, szelíden: akkor villant fel egy pillanatra a belső tűz zsarátnoka, s csodálatosan édes, derült fénnyel ragyogta be arcát. Befelé nézett, mint azok szoktak, akiknek gazdag benső világuk van.”
Arany itt írta híres balladáit, melyek egyedülállók költészetünkben.

Közben megszülettek verstani és irodalomtörténeti tanulmányai is.

A pesti évek: lapszerkesztő, akadémiai titkár

figyelo1860-ban Pestre költözik, majd hamarosan megindítja a Szépirodalmi Figyelő című hetilapot. A munkatársak közül többen Deák Ferenc eszméivel rokonszenveztek, aki az osztrákokkal való kiegyezést készítette elő (Gyulai Pál, Tompa Mihály, Kemény Zsigmond, Szász Károly, Lévay József). A lap elméleti igényessége, magas intellektuális szintje nem számíthatott a szélesebb közönség érdeklődésére. A kiadó, Heckenast Gusztáv két év után nem vállalta a további megjelentetést. Ezért Arany Koszorú címmel átszervezte a Szépirodalmi Figyelőt.

Igen jelentős Arany műfordítói tevékenysége. Shakespeare-fordításain túl (Szentivánéji álom; Hamlet, dán királyfi; János király) magyarította a világirodalom legnehezebb szövegei közt számon tartott műveket, Arisztophanész vígjátékait {A felhők, A madarak, Lysistrate stb.).

1865-ben az Akadémia titkára lett. Csaknem tízéves hallgatás következett írói pályáján.
Nyugdíjba vonulásától (1877) 1882-ig költészete ismét kivirágzott. A város zaja elől a Margitsziget tölgyfái alá menekült. Kisebb verseit a kulcsra záródó Kapcsos könyvbe tisztázta le, keletkezésük sorrendjében, napra szóló keltezéssel. Legbe-avatottabb barátainak, de lehet, hogy csak fiának mutatta meg őket. Őszikék című verseskötete csak halála után jelent meg.

Egyik menedéke a zene volt. A másik: magányos, Duna-parti sétái, melyeket sohasem mulasztott el. Egy ilyen séta okozhatta a végzetes tüdőgyulladást. Karosszékében érte a halál 1882. október 22-én.

Az egész nemzet gyászolta. Az Akadémia előtt tízezres tömeg volt jelen, a koporsó körül az egyetemi ifjúság állt díszőrséget. A Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra.

A bejegyzés megosztása: